Eladták az Eiffel-tornyot - a XX. század egyik legnagyobb ügylete

 

Az első világháború lezártával Párizs gazdasága rohamos ütemben indult virágzásnak, amely kiváló környezetet biztosított az olyan szélhámosoknak, mint Victor Lustig. 1925 tavaszán Victor betért egy párizsi kávézóba, ahol cigarettázás és az italozás által okozott örömök közepette, elkezdte olvasni az egyik helyi napilapot. Az egyik cikk az taglalta, hogy a városnak igen komoly problémát okoz a városban felállított “vasmonstrum”, az Eiffel-torony. A festési munkálatok drágának és körülményesnek bizonyult és a torony már akkor elég rossz állapotban volt és emiatt, a fenntartási költsége az eget verte. Ennek tudatában, szélhámosunk Victor Lustig úgy gondolta, hogy ideje lenne “papíron” megválni Párizs szeretet szimbólumától, de azt koránt sem gondolta volna, hogy ezzel a “mesteri” tervel egy életre beírja magát a világtörténelembe.

Amint a terv megvolt, már csak a naiv “báránykák” hiányoztak, akik boldogan felvásárolnák a több ezer tonna fémből készült tornyot. Victor egy hamis kormányzati iratot csináltatott magának és ezután, hat ócskavas kereskedővel beszélt meg bizalmi találkozót a Hotel de Crillonba, amelyet a legrangosabb hotelek közé soroltak be akkoriban. Mindenki időben odaért a megbeszélt találkozóra, ahol Victor a Posta- és Távközlésügyi Minisztérium miniszter-helyettesének adta ki magát és a “báránykáinknak” elmondta, hogy csak a jó hírnevük miatt választotta ki őket.

A kereskedőkkel ismertette azokat a tényeket amiket az újságban olvasott, miszerint olyan magas fenntartási költségei vannak az Eiffel-toronynak, hogy úgy döntött a város eladja fémhulladékként. A tények ismertetése után, megkérte a kereskedőket, hogy ne beszéljenek erről az ügyletről senkinek, mert komoly közfelháborodást kelthet Párizs polgáraiban. Ez akkoriban nagyon jó tervnek bizonyult, mert a tornyot 1889-es Világkiállításra építették és nem állandó műemléknek. Továbbá, az akkori városképpel nem is nagyon illett össze.

Egy bérelt limuzinnal Victor barátunk, elvitte egy körre a kiszemelt kereskedőket, hogy a toronynál terepszemlét tudjanak tartani. Victornak ezt a lépést azért kellett megtennie, mert ki kellett derítenie a kereskedőkkel folytatott társalgás során, hogy ki a legnaivabb. Már akkor tudta, hogy kinek fogja eladni a tornyot, de ennek ellenére az összes kereskedőtől ajánlatot kért másnapra és a terepszemlét lezáróan megint felhívta a figyelmüket, hogy ez az üzlet államtitok. A választás André Poissonéra esett (különös véletlen, hogy a “poisson” szó franciául halat jelent és mái napig sértő megjegyzésként használják a hiszékeny emberekre). Az áldozat bizonytalan volt, mivel semmilyen kapcsolata nem volt a felsőbb üzleti körökkel és úgy gondolta, hogy ez az üzlet nyitja meg majd számára a kapukat.

Így hát jöhetett az ügylet. Megírták a hivatalos papírokat és André átnyújtotta Victornak a csekket, amin egy elég komoly összeg szerepelt, de Victor barátunk egy pikkelyt se hagyott Andrén. Azt mondta, hogy az ügyintézések miatt, tisztelet díjat érdemel, mint mondta: “ez a szokás”. Ezért André, megint mélyen a zsebébe nyúlt és még egy kis pénzzel megdobta szélhámosunkat. Amint megtörtént az üzlet, azonnal bement a helyi bankba, hogy a csekket pénzre váltsa és sietősen indult az állomásra, hogy egy Bécs felé tartó vonatra felszálljon.

Mindennap olvasta az újságokat, hátra írnak valamit róluk, de semmit se talált. André Poisson annyira kellemetlenül érzete magát az ügy miatt, hogy szégyenében nem is fordult a rendőrséghez. Sose vallotta be, hogy mennyit fizetett a toronyért Victornak.

Victor pár hónapon belül ismént visszatért Párizsban, hogy megint eladja valakinek a tornyot, de ezuttal a kiválasztott áldozatok feljelentették Victort mielőtt befejezték volna az ügyletet.

 

Forrás: frequency.com