Egy oldal a sok közül - Emlékiratom Gladics Ádámról

Ősz van és hideg, reggel még alig látok és az ágyból felkelve első dolgom volt gyújtani egy cigit és azzal a lendülettel ahogy a kezemből letettem az öngyújtót a lábujjammal már meg is simogattam a számítógépem élesztőgombját: lássuk kaptam-e valami e-mailt? Akkor látom, hogy kaptam a fülest, hogy végre találkozik az akkori brigád egy Mátészalkai firkász gyerekkel. Hogy őszinte legyek, azt se tudtam mi a rendes neve, csak azt hogy mit tevékenykedik, kikkel és talán, hogy merre. Az egész csapat örült, hogy végre az Internet segítsége által megnyílt “világot”, most már ténylegesen fizikai valóságunkban is érzékelhetjük és valami kézzel fogható eredménye is lesz annak, hogy próbálunk jelet adni magunkról más “magunk fajtáknak” hogy: “Hahó! Mi is itt vagyunk!”

A levél elolvasása után láttam is hogy mindjárt elkések a suliból, így hát gyorsan magamra kaptam amit találtam és robogtam is lefele a buszmegállóba, hogy felszálljak a jó öreg, ócska, rozoga és ruszki piros 3-as trolira. Amint, vége lett a sulinak azonnal siettem is le a Benedek Elek Általános Iskola parkjába, hiszen még a pattanásos kölyökkorunkból hozott szokás szerint, mindig ott találkoztunk iskola után. Mindegy, hogy a sulit elvégezve kit hova vettek fel, aki számított az tudta, hogy ott van mindig a csapattalálkozó. 2 óra magasságába talán oda is értem és ahogyan a szokás tartotta fél 3-3 tájékán minden “kis rigó” befutott és a parki padokon ülve vártunk mindenkit, hogy mindenki start-ra készre álljon. Amint mindenki megjött, még fél órát ücsörögtünk, hogy megbeszéljük a kultúra újabb ügyes-bajos dolgait és történéseit. Nem sokkal ez után, jött is a telefon Szincsák barátomnak: “Na csá! Itt vagyok a főtéren!” Ahogy megkaptuk a telefont, indultunk is fel Debrecen sárga főterére. Csodálkozva bámultam, hogy hétköznap délután ellenére eléggé kevés ember pocolt a Nagytemplom lépcsőzetén, de egy srác még is ült ott egyedül szétterpesztett lábakkal. Az a gyerek vézna volt és baba arcú, fején talán fekete full-cap, de arra tisztán emlékszem, hogy egy piros SoulClap pulcsi volt rajta. És egy érdekesen furcsa tekintettel lesett minket, hogy valószínű “ők” lesznek a befutók. Emlékezetem szerint, még akkor senki nem találkozott vele közülünk, de már jó előre megvolt beszélve, hogy az addig elkészített stuffokat egy CD-re tesszük és “anyagot” cserélünk. Ahogy odaléptünk hozzá Szincsák fogott vele elsőnek kezet, utána mindenki sorra bemutatkozott. Ha nem tévedek, akkor már névről mindenkiről hallott és most alkalma nyílt rá, hogy a benne kialakult képet rólunk, ténylegesen személyhez tudja kötni. “Csá Ádám vagyok!”- mondta. Amikor az első kezdetleges szóváltások megtörténtek, akkor akadt egy kis gubanc az előre lefixált tervezetben. Nincs CD. Így hát mentünk is a főtér melletti – akkor még – legnagyobb áruház “birodalomba” a Debrecen Plázába, hogy valami elektronikai boltból tudjunk keríteni olcsón üres DVD-t, hogy majd azt valaki hazavigye és Ádámnak kiírja az eddig megbeszélteket. Amikor megvettük azt amit kell, kimentünk a boltból és megint beszélgetni kezdtünk, de inkább csak méregettük egymást, mint hogy normálisan beszélgettünk volna. Mindenki tudni akart azonnal mindent a másikról: Kikkel? Mivel? Mikor? Hol? Miért? Bármilyen kérdést felvettünk egymásnak, valamelyik kérdőszó mindig szerepelt nyomatékosítva valamely kérdésünkbe. Eltelt körülbelül 10 perc mikor valaki bejelentette, hogy: “Bocs srácok, nekem mennem kell.” Ádámnak: “Örülök hogy találkozhattunk”. Ahogyan a méregetés jege megtört, Ádám is bejelentette, hogy mennie kell vissza a kollégiumba, mert ott bizony nem lehet csak úgy kibe járkálni, vannak szabályok amihez sajnos tartania kell magát. Mi megértettük és elbúcsúztunk tőle. Így hát a csapat 90%-a hazafele vette az irányt, persze a már jól megszokott búcsúszöveggel: Na majd holnap!…

Talán eltelt 1 teljes hét mire volt alkalmam újratalálkozni vele személyesen, de addigra már annyit beszéltünk MSN-en, hogy körülbelül egy évre előre megvoltak már a terveink, mit kellene beadni és megcsinálni. Szincsákék majdnem mindennap találkoztak vele a főtéren. Elég sokszor mentek városnéző túrára nézegetni a régi és új stuffokat és közbe elég sokat is beszélgettek. Rengetegszer elmondta, hogy irigyli a mi csapatunkat, mert nem csak akciózni járunk össze, hanem napi rendszerességgel összejárunk dumálni meg bandázni. Állította, hogy az otthoniakat csak az érdek jellemezte, pedig visszagondolva, sokkal jobb és minőségibb cuccokat tettek le az asztalra, de ez valahogy Ádámot akkor hidegen hagyta. Úgy gondolom az érzelmi minőség már akkor is többet jelentett neki, bármilyen vasnál vagy falnál… Kezdetben így teltek a napok és hetek. Minden hétvégén vonattal hazarobogott Szalkára – persze nem üres kézzel – és a mamájánál lévő saját falára vagy egy OSB lapon alakította stílusát és kézügyességét. Persze nem egyszer fordult elő, hogy csak azért ment haza, hogy eltudjon menni vasazni az otthoniakkal. Ezekről mindig lőtt egy képet, amit olykor igen nagy büszkeséggel mutogatott nekünk. Az tény, hogy már akkor ügyesebben bánt a festékkel, mint mi és az is hamar körberajzolódott bennem ,hogy “Uhh basszus, lesz mit még tanulni tőle!” Bárki bármit gondolt ez akkoriban mind tagadhatatlan tény volt a sok másik tény között. Tisztán él emlékezetemben, hogy nem egy buliba léptem oda hozzá bódultságomba és azt kérdeztem tőle: “Ti mit csinálsz közöttünk, neked nem itt van a helyed!” Körülbelül ebben a kultúrában legalább már 1 évvel előttünk járt. Persze erre az ő válasza egy rafinált mosoly volt, egy elgondolkodtató tekintettel egybekötve. “Tudtam, hogy tudja”- mondtam magamban. De valahol ezt ő még is leszarta, szeretet minket és úgy tűnik neki tényleg csak ez számított. Már akkor vasazásról beszélt, amikor mi még éppen az első lépcsőfokon túl jutottunk. Ezekkel a mondókákkal aligha nem folytonosan süket fülekre talált, egy embert kivéve: Szegedi.

Eltel 1-2 év és már kezdett a csapat nagyon összecsiszolódni. Amikor hirtelenjébe teljesen összekuszálódtak a szálak és az akkori frontember, a csapat alapító atyája kilépett sorainkból. Ekkor kicsit kiégtünk, hogy na most mi is legyen, de hamar rájöttünk, hogy ez van… megyünk tovább. Ekkor már rengeteg közös cuccunk volt Ádámmal, főleg a Fényes udvari és Dohánygyári legálon. Hogy miért? Azt nem tudom, de azt tudom hogy csak mi voltunk rá akkoriban képesek normális összhangban összedolgozni. Erre valamiért akkor senki nem volt képes a csapatban és ezt nekem számtalanszor hangoztatta is Ádám. Így hát futószalagon kezdtük el gyártani a cuccokat. Mindig próbálta a csapatot felfele rántani, új kontaktokat és különböző Eventeket szervezni, ahol tudjuk magunkat képviseltetni. Ha ő valahova nem tudott elmenni, akkor inkább átpasszolta másnak a lehetőséget, hogy menjen el helyette és vigye a nevünket. A szíved vajból volt.

De nem csak a kézügyességéről tett tanúbizonyságot…

GerryPerry